A Nap és a Hold majdnem találkozása - Telihold a Tisza-tavon

Amikor a Tisza-tavon a pedálos kajakodat tekered, vagy propellert behúzva evezel, megváltozik minden. Érzékszerveid már olyan dolgokat látnak, hallanak, éreznek, amilyeneket a rohanó mindennapjainkban elfeledünk. Talán csak egy-egy könyv olvasása juttat hasonló élményhez; igaz, ott az író a segítségével a képzeletünkre hagyja.

Hangok, amelyeket a szél kelt vagy békák, madarak adnak ki – mindez keveredik a víz csobogásával. (A motorcsónakok zúgó hangját kifelejtettem.) Illatok, amelyek méterről méterre változnak. Néha csak a víz illata, néha az elmúlásé, egy elpusztult halé vagy más állaté. (A motorcsónakok benzingőz- és olajos, néha fojtó füstszagáról megfeledkeztem.) Egymás után bekúszó képek, amelyeken ringanak növények, mindennapjaikat élik a hattyúk, bakcsók és gémek, színek, amelyek minden életszakaszban és napszakban változnak. E táj minden nap minden órájában más arcát mutatja.

Július 3. Ma telihold; igaz, a nap még magasan jár. Lassan készülődőm. Elemek tartalékba, lámpa, tartalék lámpa és annak a tartalékja bekészítve. Fényképezőgép, kamera és telefon feltöltve. Szúnyogriasztó bekészítve, szúnyoghálós sapka és ivóvíz. 350 méter a kikötőig, ennyi kajakvontatás emberi erővel. Majd kipakolás, vízre tétel, bepakolás és indulás. Eddig hasonló az izgalom, mint máskor. Mégis érzem, hogy ez az este más. Eszembe jutnak mindazon hiedelmek, könyvek, filmek, amelyek történetei a Teliholdhoz kötődnek. Legtöbbször misztikusak, félelmet keltenek, vagy bizonytalanságot, mint az elérhetetlen ismeretlen.

 

 

A nap még mindig bevilágítja a horizontot, az Abádszalóki-medencében vitorlások hasítják a vizet, lassan a kikötőjük felé veszik az irányt.

 

A horgászok is elfoglalják pozíciójukat az éjszakai bevetésre. Lassan, kelet felől kúszik fölénk a sötétség. Nem Mordoré, csak a mindennap közeledőé, amelynek a takaróját jó pár óra múlva a halvány fénysugár töri. De ez még ekkor a távoli jövő.

 

 

 

 

Kiérve a medence elejére, nincs más dolgom, mint átadni magamat az estének. Minden percben változnak a fények, és hol a szellő sem mozdul, hol a vízfelszínt fodrozva lágy fuvallat szalad végig. Gyorsan behúzom a propellert, mert sötétben ez sokkal nehezebb művelet. Most már átadhatom magam az estének.

 

Brekk, brekk, brekeke – indul a koncert, amely percekig zeng, majd hirtelen elhallgat. Egy-egy béka még tétován folytatja, majd csend. Azután minden kezdődik elölről. Ez így megy, amíg világosból sötét nem lesz.

Közben egy-egy magányos vízimadár repül a víz felett az éjszakai szállása felé. Egy hattyúcsalád is a vacsora utáni tisztálkodást végzi. A fiókák minden mozdulatban utánozzák a szülőket. Ők így tanulják az életet.

Hoppá, szúnyogok, most már nem győzöm elhessegetni őket a testem nem takart részeiről. Nemcsak a fülembe zengenek, hanem jó étvággyal bele is kóstolnak. Ekkor már csak a természet számomra e kellemetlen jelenségére figyelek. Keresem a megoldást. Eszembe jut a szúnyoghálós kalap, gyorsan magamra is veszem.

 

 

 

A parton már a lámpák fényei villódznak, az abádi kikötő fényei is egyre erősebbek. Sodródom szép lassan, az átjárótól egyre távolabb. Ebből még gond is lehet. Ránézek az órámra, és várom a Holdat. Ekkor jön egy újabb megvilágosodás: mégsem volt megfelelő a felkészülés. Nem néztem meg a holdkelte időpontját. Szerencsére ez már a 21. század. A mobilom segítségével gyorsan megállapítom, hogy a két esemény között, azaz a naplemente és a holdkelte között, közel egy óra van. A várakozás izgalmát apró rovarok milliói zavarják, amelyek a kajak jelzőfényét vették célba. Nem csípnek, de nagyon sokan vannak. Reggelre nagy részük vízbe vész, és körforgásukat a halak táplálékaként folytatják.

Közben korrigálom a kajak orrának irányát: cél, hogy az abádi kikötő mindig a jobb oldalamon legyen. Így lesz esélyem megtalálni az átjárót, és visszatérni Dinnyéshátra.

Még egy vörös pont jelent meg a kikötőnél. Igen, erre vártam. Lassan egyre nagyobb és vörösebb. Ez már a Hold. Erre vártam, erre a pillanatra vágytam. Csak fényképezni, filmezni kell. Ez egyszerű, de talán mégsem. A víz alig észrevehetően hullámzik, így kamerával a kezemben én is ringatózom. Sötét is van. Így az emberi szem és kamera optika is együtt erőlködik.

 

 

 

Lassan emelkedik, kikerekedik a hold, fényének sugara tükröződik a tavon. A vöröses híd egész a kajakomig ér. Persze, a szem mindig csalóka, de a képzelet végtelene meghosszabbítja.

 

Ideje indulni, de elsodródtam. A távolban a fák kontúrja érzékelhető. Miután minden digitális eszközt gondosan elcsomagolok, evezőt kézbe, és indulás. A váratlan eseményeknek még nincs végük. Nyugodt, már semmi zavarásra nem számító halaknak (valószínű busák) okoztam meglepetést (ők is nekem). Így egy-egy evezőtoll vízbe érkezésekor ijedten kiugranak, és vízpermettel terítenek be. Nem figyelek rájuk, csak a célomra, elérni az átjárót. 45 fokkal fordítom balra a kajak orrát, abban bízva, hogy ez a tökéletesen jó irány. Az átjáró táblája előttem. Innen még legalább félóra evezés, de már akár becsukott szemmel is visszatalálok.

 

 

Az illatok. Minden méterben újra érzem az idefelé is érzett szagokat, illatokat. Már ismerős utat járom, csak eveznem kell még egy kicsit. Már a telihold világítja az utamat.